Hegedűs Miklós

Azt mondja egy helyütt a költő, Paul Valéry a Füzetekben az Érzékenység címszó alatt, hogy ,,Minden érzékünk ismeretlen dolgok értelmezésére szolgáló készülék". Folytatva a gondolatot, a művész (is) számára eredetileg ismeretlen dolgokat akarna értelmezni, festő lévén láthatóvá tenni? Az elképzelés és a hiteles művészi megvalósítás között ugyanis a közhiedelemmel szemben meglehetősen göröngyös az út. Mindenképpen alapos lelki, vizuális (festői) rugalmasságra, az odaadó figyelem folytonos ébrentartására van szüksége a művésznek, hogy az ,,ismeretlen dolog" értelmezésére mi, a szemlélők is hajlamosak legyünk. De vajon ez az értelmezés verbálisan kiszolgáltatja-e magát, egyáltalán szükség van-e ilyesmire? Nem célszerűbb-e ezt az esetleg szabatosnak gondolt értelmezést a megközelíthetőség forrpontján, az állandó képletesen szólva lebegés bizonytalan állapotában tartani? Festő legyen a talpán, aki a közvetlen jelenségvilág megtapintható rácsain átkukucskálni kívánó szemlélő magával hozott, vagy fáradságosan kiküzdött érzékenységével egy ilyen, lelkileg-szellemileg termékeny kapcsolatot képes teremteni. Ebben a szerencsés esetben ez a tartósított vizuális vonzóerő volna a művészetelméletben unos-untalan visszatérő, s a nonfiguratív művészetre alkalmazható jel-fogalom racionális szárazságot mellőző ismérve.

Nos, Hegedűs Miklós festményei, ha közvetlen közelükbe akarunk férkőzni, ezt a gondolkodással párosult érzékenységet a szó szoros értelmében kikövetelik maguknak. A festő szándékosan vagy ösztönösen úgy dolgozza meg a felületet bámulatos türelemmel, olyan sejtetett (pszeudo) motívumokat visz fel rá, s olyan szín-alakzatokat ütköztet egymással, vagy bújtat csalafinta módon egymásba, hogy szín- és jelérzékenységünket még véletlenül sem hagyja nyugodni. Vannak szívéhez közel álló színei (,,a sárgában kapja meg az ember a formát, amit az istenek rábíztak"; „a fehér mindig fontos helyekre vándorol”), azonban ezek is meg a többiek is (nem egyedül az ő festészetében a modern művészetben) az esztétikumot az etikum igényével ötvözik egybe.

Ez az egység nem hivalkodó: amiként a faktúra egy alig érzékelhető (szín)energiahálózatot ad ki, a (pszeudo)motívumok és a színalakzatok téren-időn, a puszta emberléten átszárnyaló képies rejtelmekre engednek következtetni. Mindössze annyit fednek fel önmagukból, amennyire éppen szükségünk van, hogy a pontosan ugyan nem körvonalazható mitikus miliőt, szakrális helyek, események sorát magunkban kialakíthassuk, képzeletben körbejárhassuk.
Az olyan puzzlejátékszerű címek, mint: Kezdet (Teremtés), Terra incognita, A Tűz palotája, Templom, Az első ember, Ünnep, Átkelés félreérthetetlenül mitikus atmoszfé­rát sugallnak.
A manapság ilyesmire vállalkozó, a világ harsogó zajától feltűnés nélkül elforduló művész nyugodt lelkiismerettel magáénak vallhatja a magát játszi módon alkimistaként megjelenítő költő szavait:

,,az arany messzi cél csupán, talán rögeszme,
ám mindenütt titkát keresve
olyan kincset találtam én, jutalmul mindezért,
amelynek az aranynál is nagyobb az ára:
a vágyat, hogy kutassak! Ezt a szenvedélyt!"
(Berczeli A. Károly)

Mezei Ottó